1.rész Viszontlátás és emlékek

Sulli POV

Míg a többiek nem figyeltek én elsurrantam egy kicsit köreikből. Fontos megbeszélni valóm volt egy ismerősömmel a kiadónál. Amint végeztem a lányokat kezdtem keresni, kis idő után kaptam egy jó kis útbaigazítást MinHo Oppától és miután meghallottam Unnim hangját már tudtam megtaláltam a csapatom. Közeledtem a folyosó felé, amikor is ismerős hangra lettem figyelmes. Nem kellett két másodperc se, hogy a már régen hallott hangot egy archoz társítsam, csak futásnak eredtem. Reménykedtem benne, hogy amit hallok valós és nem csak a képzeletem agyszüleménye, mint régen. Mikor kiértem a folyosóra megpillantottam társaim akik egy középmagas hosszú sötétbarna hajú lánnyal álltak szembe. A lány nem volt ismerős egyáltalán. Annál inkább a hangja, ami zeneként csengett fülemben. Imádtam ezt a hangot. Egészen gyermekkorom óta. Amikor viszont megláttam a lányt elbizonytalanodtam. A hangját ismertem, nagyon jól, de ő mégsem az volt akinek hittem, de mikor megszólalt lábaim újból futásnak eredtek "Örvendek a találkozásnak én Park GiYoon vagyok!" és egyenes hátára vetettem magam.
-GiGi! - kiáltottam fel el nem akarva engedni. A csapattársaim mind meglepett arcot vágva vizslattak engem ebben a furcsa helyzetben, de én mégsem tudtam türtőztetni magam. Amikor meghallottam a hangot, mely zene füleimnek és a nevet, amit már réges-régen nem ejthettem ki elfogtak az érzelmek. Ő megértette. Csak állt. Állt és éreztem ő is örül nekem. Kis idő után lekászálódtam a hátáról és elé léptem. Meglepően bizarr volt őt így látni. Lányos öltözet és hosszú, gyönyörű sötétbarna haj. Alig hittem a szememnek. Mintha teljesen más ember lenne. Döbbenetemből csilingelő hangja ébresztett fel.
-Miért nézel rám úgy mintha halottat látnál? - zavart tekintetemet a földnek szegeztem.
-Elnézést, csak...  Úgy megváltoztál. - mondtam kicsit szomorkásan, mire felnevetett.
-Drága hercegnőm. - mondta boldogan, majd felemelt és magához ölelt. - Nem változtam én semmit. Csupán a szüleim miatt kell ilyen göncökben koslatnom és hosszú lobbonccal élnem. - miközben mi egymással voltunk elfoglalva, a többiek csak néztek, végül leesett nem ártana őket is felvilágosítanunk.
-B-Bocs.. - kezdtem volna, de Unni gyorsabb volt.
-Bocsánat lányok. Olyan faragatlanok vagyunk, ugye te kis pisze. - pöckölte meg orrom. -Tudjátok... Mi.. - de nem hagytam, hogy befejezze.
-Ő itt a legjobb barátnőm Park GiYoon. 5 éves korunk óta ismerjük egymást. Ő az első és egyben legjobb barátnőm és nagyon szeretem. M-már bocsánat ne vegyétek magatokra. - a lányok csak egy mosolyt küldtek felém jelzésül, hogy semmi gond.
-És hogy ismerkedtetek meg? - kérdezte kíváncsian Luna tekintetét ránk szegezve.
-Tudod Unni. Én ugyebár gyerekszínészként kezdtem karrierem és... - majd elmeséltem neki a megismerkedésünk történetét. - Aztán miután annyira kedves volt hozzám, nem voltam képes nemet mondani a közeledésére és nem elfogadni barátomként. Habár akkor még ő is tomboy stílusú volt, így, hogy őszinte legyek legelőször fiúnak néztem. - szégyelltem el magam.
-Még mindig emlékszem mikor ott akkor Oppanak hívott. Iszonyúan aranyos volt. - mesélte GiYoon jókedvűen én pedig elpirultam ezt hallva.
-Tényleg. Miért akarják a szüleid, hogy most már lányos legyél? Vagy egyáltalán miért nem úgy teszel ahogy te szeretnél Unni? - kérdeztem őszintén.
-Tudod.. Ez egy rohadt vicces történet. Miután elváltak útjaink... A szüleim.. Nos magukhoz tértek a 15 éves kómából és elkezdtek velem foglalkozni. Amikor megtudták, hogy úgy döntöttem felvételizni fogok egy kiadóhoz rögtön azzal jöttek, hogy ezentúl lányosnak kell lennem. Mindenféle csicsákat aggattak rám és össze vásároltak mindenféle puccos ruhát. Utáltam az egészet, de el kellett tűrnöm. Hiszen még fiatal voltam. Kellett az engedélyük, amit enélkül nem kaptam volna meg.
- Na de miért akarták ez? - értetlenkedtem.
-Ez a vicces része. Azzal az indokkal csináltak belőlem pucckirálynőt, miszerint nem állíthatok úgy be egy ügynökséghez, hogy közben süt rólam, hogy leszbikus vagyok. - jelentette ki gúnyos mosollyal arcán, én pedig ledöbbentem. - Rengeteg időt töltöttem veled és nagyon közvetlenek voltunk ezt te is tudod. Ők pedig kiskorom óta arra következtettek, hogy én miattad leszbikus vagyok, azért, mert fiúnak nézek ki és közben egy lány mellett állok, akár egy testőr, lány léttemre. Hát nem nevetséges? Persze, ha úgy is lenne, akkor se lenne joguk bele szólni milyen lehetek vagy kivel, de ez már más dolog. - Ahogyan hallgattam egyik döbbenetből a másikba estem. Alig tudtam felfogni szavait.
-De megnyugodhatsz hercegnő. Nemsokára újra helyes parasztként üdvözölhetsz udvarodban, vagy akár bolondként ahogy jobban tetszik. - küldött mosolyt felém.
-Nem. Te a hercegem vagy. - csúszott ki számon meggondolatlanul. Mire kikerekedtek szemei egy pillanatra, de aztán kacagásban tört ki és megborzolta hajam.
-Szeretlek kis királylány. - mondta s megölelt. Nagyon jó érzés volt újra azt érezni, mint régen. Már hiányzott, el se tudja képzelni mennyire.
-Na, de várj Unni. Egyet még nem értek.
-És mi lenne az? - nézett vigyorogva felém miközben elengedett.
-Azt, hogy... Te mit keresel itt? - néztem rá kérdőn.
-Talán zavarok? - szontyolodott el. - Akár el is mehetek. - fordult volna meg, de visszatartottam. - Unnii, te is tudod, hogy nem így értettem. Úgy értem... Te sohasem voltál az az Idol alkat. Mármint gyönyörű vagy és, mivel bekerültél így nem is kétséges, hogy tehetséges is, csak éppen, te nem említetted soha, hogy ezt akarnád csinálni.
-Butus. - pöccintette meg orrom. - Látom már nem emlékszel a búcsúnkra.

~

6 évvel ezelőtt az iskola előtt

-Unni, mondanom kell valamit! - néztem felé szomorúan. Szinte elszorult a szívem, ahogy eszembe jutott, hogy már nem lehetünk majd annyit együtt.
-Remek, mert nekem is veled. - szólt határozottan.
- Kezd te. - mondtam, de ő biztatott, hogy kezdjem én.
-Rendben. Unni tudod, hogy felvételiztem az SM-hez, igaz? - kérdeztem félőn nem akarva szemébe nézni.
-Igen. Tudom.
-Felvettek. - nyögtem ki.
-Gratulálom, ez csodálatos hír. - hallatszott szájából, amin kis mosolyt is láttam, közben mégis távolságtartó volt ami kicsit fájón érintett.
-Ez.. Unni, ugye tudod, hogy most majd sokkal kevesebbet lehetünk együtt, mert ott kell majd lennem? - ő nem szólt semmit, csupán iszonyú szomorúság látszott arcán, ami szíven szúrt. Majd szóra nyitotta száját.
-Tudod. Pont erről akartam beszélni. - hallgatott el. - Elköltözöm.- jelentette ki, anélkül, hogy a szemembe nézett volna. Akkor ott mintha egy elefánt sétált volna végig rajtam és törte volna darabokra mindenem.
-De nem messzire, ugye? - kérdeztem nyugtatva magam. Ő csak letekintett a földre megrázva fejét.
-Seoul egy eldugottabb részére. - ahogy ezt kimondta ott törtem össze. Még a fejemből is kiszállt a vér hirtelen, így majdnem elájultam. Karjaiba omlottam és sírni kezdtem. Nem akartam, hogy elmenjen és megint egyedül legyek.
-Ne sírj, kérlek. Én mindig itt leszek neked, bárhol is helyezkedjem el éppen a térképen. Szeretlek ezt ne felejtsd. Hidd el én sem szeretnélek itt hagyni, de nem tehetek mást. Apám munkát kapott én pedig még nem rendelkezem saját önálló joggal, így nem maradhatok. - próbált nyugtatni, de éreztem a szomorúságot hangjában.
-De... de Unni és ha velünk laknál? - ajánlottam fel neki.
-Sajnálom. - mondta szomorúan. Hát persze. Ez valószínűtlen. Az ő szülei épp úgy nem szerettek engem, mint az enyéim őt. Sosem értettem mire ez a viszály ellenünk.
-Egyet viszont ne felejts. Megígérem neked hercegnő...
"Egyszer elérem majd, hogy ott legyek veled, hogy örökre együtt legyünk és vigyázhassak rád. Ezt mindenképpen véghez fogom vinni, minden áron."

~

-Csakis miattad állok most itt. - mondta s közben rám nézett. Majd ekkor Luna GiYoonnak ugrott egy kokit adva neki.
-Aish! Mit művelsz Lulu?! - próbálta ledobni magáról Lunát, aki most épp akár egy őrült fan úgy festett.
-Hát te vagy az! - kiáltott fel és megölelte GiYoon. Nem igazán értettem mi is történt, de ahogy láttam először GiYoon se, bár később kezdett leesni neki.
-Gibaba. Már nem emlékszel? - kérdezett rá Luna. GiYoon furcsán nézett, majd felkiáltott.
-Lulu! Sajnálom, csak.. - akadt el a szava.
-Semmi gond. Én sem ismertelek meg, a hosszú hajad miatt. Mikor utoljára láttalak még úgy festettél akár egy cuki kisfiú.
-Ti ismeritek egymást? - döbbent le mindenki egyszerre.
-Nos, az úgy van... - szólalt meg GiYoon. - Tudjátok mi Unnival igazából úgymond kicsit távolabbi ágon rokonok vagyunk és a fiús korszakomban még sokat látott... Olyan volt, mint a nővérem, mindig játszott velem tötötö ... - magyarázta, ami kicsit megdöbbentett, hiszen a legjobb barátnőm volt már 16 éve és mégsem tudtam róla, hogy ő és a csapattársam rokonok lennének. Mik ki nem derülnek.

Prológus

GiYoon POV

Sosem hittem, hogy itt leszek. Olyan furcsa. Nem rég még az iskolapadot nyomtam a többi kölyökkel, most pedig már az SM falai között sétálgatok, mint jövendő Idol. Valóban. Ez volt a célom. Az, hogy itt legyek. Most mégis olyan furcsa felfogni, hogy sikerült. Ami azt illeti, kiskoromban soha nem volt az álmaim között az, hogy egyszer majd itt fogok állni. Most mégis. Hiszen.... Ismerik a mondást. Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó! Én pedig, jó barát létére megtartottam az ígéretem, amit még a távol múltban tettem a legjobb barátomnak, akit sosem felejtek el. Habár már több, mint 6 év eltelt. Az én emlékeim azonban sosem fakulnak róla. Még mindig emlékszem mikor megismertem. Állandóan mosolyt csal arcomra ahányszor csak visszaemlékezem.

~

16 évvel ezelőtt egy játszótéren

-Hé kislány. Te tényleg azt hiszed, hogy milyen nagy szám vagy csak, mert mindenhol az arcod virít? - hallottam meg egy kissrácot a homokozó felől, aki eléggé faragatlanul beszélt egy vele egy idős lánnyal. Tudni illik a személyiségem más akkor sem volt teljesen más, mint most. Sosem bírtam a genyákat, főképpen, ha a gyengébbik nemből választottak prédát maguknak. Így nem bírtam ki. Oda mentem és megszólítottam a fiút, aki a lánnyal olyan tiszteletlenül beszélt. A fiú meglepetten bámult rám, szintúgy a haverjai, akikkel körbeállta a lányt.
-Már elnézést! De hogy a francba gondolod ezt? Hallottál már arról, hogy udvariasság? Nem beszélhetsz így egy lánnyal. - vágtam az arcába kicsit ingerülten, erre csak egy dühös ábrázatot kaptam viszonzásul és azt, hogy a kis nyomorult egy gúnyos mosoly kíséretében ellökött engem a francba, majd a kis haverjaival nevetgélve lelépett. Hagytam a fenébe a bajkeverőket és inkább a megszeppent lányhoz sétáltam, hogy megkérdezzem minden rendben van e vele. Mielőtt viszont ezt megtehettem volna a lány fogta magát félénket rám nézett és elszaladt. Nem igazán értettem reakcióját, főképp azok után, hogy tulajdonképpen megvédtem a genyák ellen. Na, de ha már így alakult, hagytam. Bár ami azt illeti... Valami megfogott a lányban. Fogalmam sem volt mi. Talán az édes kis arca, gyönyörű vonásai, természetes szépsége, bája. Látni akartam még. Magam sem tudtam miért. Pár nap elteltével megint a játszótér felé vettem utamat. Igen. Engem már 5 évesen is simán egyedül elengedtek és mindenfelé járkálhattam, gond nélkül. Úgy gondolták elég felelősség teljes vagyok hozzá és megvédeni is megtudom magam... vagy... meglehet, igazából csak szartak a fejemre. Az indok nem igazán izgatott. A fő, hogy szabad lehettem. Aminek felettébb örültem. Miközben a parkban sétáltam aminek közepén a játszótér terült el megpillantottam, a nemrég látott kislányt. Meg kell vallanom, iszonyat aranyosnak tartottam. Az édes kis ruhácskájában, ahogy a homokozóban játszott. Egyedül egy dolog zavart. A szomorú arckifejezése. Annyira szívbemarkoló volt. Egyszerűen azt éreztem, hogy látni szeretném mosolyogni és azt akarom, hogy a szomorúság tűnjön l az arcáról. A játszótér felé vettem hát az irányt, ahol ő éppen egyedül játszogatott valami babákkal akkor már nekem háttal. Mikor már egészen közel jártam láttam ahogy feláll helyéről és elindult egy irányba, amikor is újból megjelentek a pár nappal azelőtt "elkergetett" fiúk és felé közelítettek. Futni kezdtem. Féltem, hogy esetleg bántani akarják. Habár látni nem láttam, de mégis éreztem, hogy félelem uralkodott el az édes kislányon. Aggódtam miatta, mint előtte még senkiért, miközben nem is ismertem. Még csak a nevével sem voltam tisztában. Miközben futottam és gondolataimba fordultam hirtelen arra eszméltem, hogy a bizonyos bandavezér fiú már a lánnyal szemben áll és éppen ellöki őt. Szívem megállt esküszöm. Abban a pillanatban szinte lábaim helyén mintha rakéták nőttek volna olyan gyorsan futottam s még épp időben értem oda. A fiúk ugyan már menni készültek mikor oda érkeztem, de még hallottam ahogyan az egyik azt mondja: Szánalmas! Majd mindenem fájni kezdett, de örültem. Nos igen. Mivel jobb ötlet nem jutott eszembe, így saját magammal tompítottam a lány esését, egyszóval alá vetettem magam, ami nem kicsit fájt, de megérte. A lány felkelt és rám nézett. Tele voltam horzsolással és szám is felszakadt így mg a vér is folyt belőle, de mégis büszkén és boldogan mosolyogtam, szomorú és egyben döbbent szemeibe. Ő ekkor szóra nyitotta száját, s megeredtek könnyei.
-Miért? - szólalt meg édes, de közben fájdalmasan ható hangján könnyek közt. Én csak értetlenül bámultam rá. Nem igazán értettem mi a baja. Végül kaptam a helyzeten, a síró lány mellé ültem a homokozóban és oldalról átöleltem, közben azt suttogtam Semmi baj! Ekkor felém fordult és szemeiben csöpp dühöt lehetett felfedezni.
-De igenis van baj! - kiáltott rám ingerülten.
-Most meg miért kiabálsz velem királylány? Én voltam a herceged, vagy nem? - kérdeztem játékosan majd orrára tettem mutatóujjam.
-Még, hogy herceg. Te is csak olyan vagy, mint a többiek. - mondta durcásan, közben mégis enyhe csalódottságot véltem felfedezni szavaiban.
-Mond hercegnő, miért játszol egyedül? Így persze, hogy rád szállnak. Egy ilyen kis cuki pofira. - állapítottam meg.
-Persze. Cuki pofi, igaz? Mindenki csak amiatt szeret. -fakadt ki.
-Ne sírj már kislány. Ez nem igaz. - vígasztaltam.
-De, egyébként sem szabadna veled beszélnem. - fordult el.
-Aztán már miért nem? - követtem arcát.
-Meg van tiltva. - jelentette ki könnyedén.
-Ki tiltotta meg? - kérdeztem rá kíváncsian. Nem teljesen értettem ezt.
-A szüleim. Azt mondták senkiben sem bízhatok. Mindenkinek csak a szépségem miatt van rám szüksége és azért, mert gyerekszínész vagyok és az együtt jár a hírnévvel és a pénzzel. Az embereknek pedig csak arra van szüksége. - mondta komolyan, de közben látszott rajta még maga sem teljesen érti azt amiről beszél.
-Butus. - pöcköltem meg orrát. - Nem mellesleg, be kell vallanom, valóban megfogott a szépséged, de még eddig sehol sem láttalak. Azt sem tudtam, hogy gyerekszínész vagy, de ... Csak, hogy tudd engem ez nem érdekel, sem a pénzed, sem a hírneved. Tudom, hogy sok kapzsi ember van, de engem ne hasonlíts össze velük kérlek. Most pedig hivatalosan is megfogadom neked hercegnő, hogy ezentúl megvédelek minden ilyesfajta alaktól. - mondtam ezt teljes őszinteséggel, miközben felálltam és a kis babaarcúra mosolyogtam. Értetlen pofija tényleg megkacagtatott. Tudom. Furcsa a nagy hév, amivel felé vagyok, de mégis érzem. Már akkor éreztem. Meg kell őt védenem. Ő egy fontos személy lesz az életemben.
-Miért? - kérdezte kikerekedett szemekkel.
-Mert megfogtál cuki pofi. Azt érzem ez a kötelességem, s te vagy akár a szüleid sem tántoríthatnak el engem ettől az elhatározástól amit most tettem. - mosolyogtam rá, arcán döbbenet látszott.
-De hiszen nem is ismersz, és én se téged. - jelentette ki a nyilvánvaló tényt.
-Bőven eleget tudok már rólad, ahhoz, hogy ezt mondhassam. S még rengeteg időnk van megismerkedni, ha úgy döntesz és a barátom leszel. - nyújtottam felé kezem boldogan, melegséggel szívemben. A lány csak ült előttem. Könnyek jelentek meg szeme sarkában. Majd törölgetni kezdte arcát. Leguggoltam hozzá és szemeibe fúrtam tekintetem.
-Mi a baj? - kérdeztem tartva a szemkontaktust, amit ő ellenzett, de nem engedtem, hogy elkapja tekintetét.
-Tudod. Nekem nincsenek barátaim. Akik voltak ők is csak azért barátkoztak velem, ami vagyok... Bármit is jelentsen ez. Nekem itt csak versenytársaim vannak. - patakzottak könnyei. Egyszerűen nem bírtam ki, hogy át ne öleljem.
-Akkor majd én leszek az első és egyben legjobb barátod, aki örökre vigyáz majd rád. 

~

Miközben a folyosón sétálgattam női hangokra lettem figyelmes. Ahogyan a keresztező folyosóhoz értem a egyik irányból az F(x) tagjait pillantottam meg. Úgy gondoltam, ha már egyszer itt vannak én pedig egy nemsokára debütáló csapat tagja lettem, megfelelően köszöntöm őket. Oda sétáltam, majd rájuk köszöntem és meghajoltam.
- Elnézést, ha megzavartalak titeket, csak úgy gondoltam, ha már itt vagyok akkor szeretnélek titeket illendően köszönteni, hiszen nemsokára az én csapatom is debütálni fog, így majd Idol társak leszünk.
-Nem zavarsz. - mondta barátságosan Luna. - Én Luna vagyok, Amber, Krystal és Victoria. - mutatta be a tagokat egyenként barátságos mosolyával Luna. - Oh és... egy tagunk eltűnt. Nem tudom merre császkálhat. - nézett kérdőn a többiekre, akiknek szintén fogalmuk sem volt az elveszett bárányka hollétéről.
-Örvendek a találkozásnak én....